| auction house |
Antikvárium.hu Kft. |
| date of auction |
d-m-Y H:i |
| title of auction |
Fair Partner ✔
Az Antikvarium.hu 25. Dedikált könyvek és kéziratok online árverése | Könyvek, kéziratok |
| date of exhibition |
Az aukción szereplő tételeket a webáruház IX. kerületi budapesti átadópontján május 8. és 15. között lehet megtekinteni. |
| auction contact |
+36 70 400 6600 | aukcio@antikvarium.hu | https://www.antikvarium.hu |
| link of auction |
https://axioart.com/aukcio/2025-05-18/antikvarium-hu-25-dedikalt-konyvek-es-keziratok-arverese |
180. item
Tóth Árpád: Lomha gályán (Dedikált példány) (A tételről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható)
Budapest, 1917, Nyugat Folyóirat Kiadása, 96 p.
Szerző által dedikált példány. Első kiadás. Lomha gályán. Versek. Írta: Tóth Árpád.
Tóth Árpád sokáig a Nyugat első generációinak meghatározó költői közé tartozott – de mostanában az irodalomtörténet-írás mintha igyekezne őt, a másik „vidéki” költővel, Juhász Gyulával együtt a másodvonalba szorítani, arra hivatkozva, hogy ez a két költő sosem tartozott az élvonalba, csak az 1945 utáni irodalompolitika helyezte őket kanonikus pozícióba. Ennek mond ellent éppen a Nyugat meghatározó kritikusa, Schöpflin Aladár, aki éppen a most árverésre bocsátott Lomha gályán kapcsán írta Tóth Árpád méltatásaként: „Abban a hangversenyben, amelyet az új magyar líra az utóbbi tíz-tizenöt év alatt megszólaltatott, Tóth Árpád költői hangszere a legtisztábban és legszebben szólók közé tartozik. Egy finom meleg, intim zengésű violon, amelynek húrjairól a magyar beszédnek, a magyar vers-ritmusnak egészen sajátságos, új, nem egyszer megragadóan szép szólamai, a magyar fiatalember lelkének eddig ismeretlen rezdülései szólalnak meg.” (Schöpflin Aladár: Tóth Árpád. Pesti Napló, 1917. ápr. 22. 11.)
A Lomha gályán 1917 áprilisában jelent meg (Corvina, 1917. ápr. 10. 45.), most előkerült példányába a költő ezt a kétsoros kis alkalmi verssel „megfejelt” dedikációt írta:
Egy svedléri bölcs mondás:
[„]Kedves Márta, szép a lórum („vér”-lórumot gondol[ok)]
De azért a költészet sem épen utolsó dolog_ _ _”
Emlékül a Pádival töltött lórum-estékre, 1917 X/19
Tóth Árpád
A lórum egy olyan egyszerű, 32 lapos magyar kártyával játszott kártyajáték, amelyet négy személy játszhat, s célja az, hogy a játékosok kezéből minél hamarabb elfogyjanak a lapok. Ennek céljából pedig – mivel rájöttek, a Svedléren található paklikkal már nem lehet rendesen játszani –, Tóth Árpád szinte napra pontosan a dedikáció keltezésénél egy hónappal korábban, szeptember 18-án levelet írt volt tanítványának, ekkor már barátjának, Bródy Pálnak, s kérte: „Andinak [Bródy Andor] mondd meg, hogy addig is, míg írhatok, üdvözlöm, s kérem, küldjön azonnal vagy 3 csomag magyar kártyát, mivel az itteniek már őskori ragacs-leletekhez hasonlítanak.” (Tóth Árpád levelei. Sajtó alá rendezte: Kardos László. Bp., 1973. 157.) Két hét múlva azonban, mivel kérése nem teljesült addigra, meg kellett ismételnie azt: „Írok majd Andor úrnak is, ki úgy látszik, addig nem akar megkönyörülni zsíros és bacillusos kártya-viszonyainkon…” (TÁL 158.) Ezt követően viszont már nem hozta többet szóba leveleiben, tehát közben megkapta a friss paklikat, így Mártával már azon tudtak játszani. Jól érezték közben magukat, „szép a lórum”, írta a költő a dedikációba.
Ugyanakkor szembe is állította vele a költészetet, miszerint az „sem ép[p]en utolsó dolog”. Ekkor már kétkötetes költő – nemrég jelent meg a második versgyűjteménye –, a kártyakéréssel kapcsolatban már idézett egyik levelében nemcsak a túlontúl használt paklikról ír, hanem arról: „Ami engem illet, […] új, különös események itt nem teremnek. Verseket írok, a Naplóba meg a Nyugatba is küldtem. Van köztük szép is.” (TÁL 157.)
És hogy mennyire komolyan gondolta mindezt (a költészetet), arra talán legjobb bizonyíték egy éppen ekkoriban, október 2-án pártfogójának és munkaadójának, a Pesti Napló tulajdonosának, Hatvany Lajosnak írt levele: „valóságos kényszerképzetem, hogy holmi hibás szedéssel agyonütik a verset derék szedőink. Pl. félek attól, hogy A régi házban az első strófa „agg” szavát „agy”-nak szedik, ami rémes lenne! Azután meg, mint eddigi verseim szedéséből látom, a Naplónál nem ügyelnek az ékezetekre! Így aztán a jeles jámbusokból sánta trocheusok lesznek a szedő kezén. Az Elégia szedése tele volt ilyesmivel. Nagyon kérem Önt, hogy legalább a rímek ékezését ne engedje elrontani. Pl. A régi házban a negyedik strófa két szélső ríme: „búsulj” és „bús új” – itt a bús-tagnak okvetlen hosszú ékezetűnek kell lenni, tehát semmiképp sem szabad „busulj”-nak meg „bus uj”-nak szedődni!” (TÁL 159–160.). És persze ugyanezt igazolják maguk az ekkoriban írt és/vagy megjelent versei (Elégia egy rekettyebokorhoz. PN, 1917. szept. 9., Szeptember. PN, 1917. szept. 16., A remete. PN, 1917. szept. 23., Éjféli litánia és Örök tavaszban járnék. Ny, 1917. okt. 1., Őszi szántás. PN, 1917. dec. 8. és Egy régi ház előtt. Esztendő, 1918. márc.), amelyek szintén azt mutatják, Tóth Árpád „komolyan” gondolta a költészetet.
*
Tóth Árpádot sokan csak bús, elégikus hangjáról ismerik – akárcsak a már említett Juhász Gyulát –, és ebben versei mellett természetesen emberi jellemének, attitűdjének és szociológiai helyzetének is szerepe van. Schöpflin Aladár nagyon találóan és roppant pontosan így foglalta ekkor írt cikkében: „Mindenfajta íróember közt a versek költője jut el legnehezebben és leglassabban a közönség szélesebb rétegeinek figyelmében Tóth Árpádnak halk hangokra, intimitásokra berendezett egyénisége, elvonult élete mintha arra volna berendezve, hogy megnehezítse ismertté válását Az egyszerű megjelenésű, komoly képű, sovány fiút még az írók közül sem sokan ismerik személyesen, sohasem látni az írói társaságokban, nem igen keresett összeköttetéseket a nagy lapok szerkesztőségeiben, nem szerepeltette nevét az újságokban, egyenesen keresni kell őt annak, aki találkozni akar vele. De még ez sem megy könnyen, mert Tóth Árpád már jó hosszú idő óta többnyire vidéken lakik, szanatóriumokban, hegyvidéki üdülőhelyeken gyógyítgatja beteg mellét. Azt lehet mondani, elbúvik betegségével, amelyet pedig lírai költőnek […] igen jól lehetne értékesíteni részvétre fogékony lelkek megnyerésére. De hát Tóth Árpád nem tesz egyebet a maga hírneve érdekében, mint hogy igen szép verseket ír, elküldi őket a folyóiratok szerkesztőségeinek, ahol nagy becsben tartják, mint a mai fiatal generáció egyik legfinomabb, legmélyebb zengésű és legpregnánsabban kifejeződött egyéniségű lírikusát.” (Schöpflin Aladár: Tóth Árpád.).
Azonban 1917 nyarán-őszén még jó „formában” volt. Májusban végre feleségül tudta venni Lichtmann Annát, akivel ekkor már hat éve ismerték egymást, megjelent a második verseskötete, állandó munkát kapott Hatvany Lajos napilapjánál, a Pesti Naplónál és a formáló irodalmi folyóirat, a szintén Hatvany-tulajdonú Esztendő egyik szerkesztőségi székének is várományosa volt. Nem csoda hát, ha időnként a bús, elégikus hangulatot ebben az időszakban felváltotta a játékos kedv. Erről tanúskodik egy későbbi visszaemlékezés.
Beer Adél 1917 nyarán, az iskolaév vége után, szüleivel Svedléren nyaralt, ott találkozott Tóth Árpáddal. (Beer Adél: Egy nyár Tóth Árpáddal. Élet és Irodalom, 1961. jan. 6. 10.) Közös kártyázásról éppen nem ír, de a költő játékos kedve megnyilatkozott pl. a barkohbázásokban és a bök- vagy halandzsaversek írásában. Egy közös ebéd során Adél megkérte a költőt, írjon róla verset, és ez a rögtönzés született az asztalnál: „Adél, Adél, / Ha jön a dél, / Mögötted fal, / S a szájad fal.” Vagy ez a halandzsavers és a magyarázata: „Lemorha csengyi lébe gál / Amonao ribe gége fáj / Saberla csöndi méla hú, / Eförti pépi szaráébú.”, illetve: „A fentieknek nincs értelme, / mert ilyeneket nem ért elme. / De ha Ibi száját nyalja, / Annak van értelmi alapja. / Mert ha meg nem nyalja, hát az, / Ami a száján nőtt, lesz száraz.”
Természetesen nem a költői életmű fő darabjai ezek, de jól mutatják a könnyedebb Tóth Árpád arcát. A most előkerült dedikáció szempontjából az utóbbi vers keletkezéstörténeti leírása különösképp beszédes. Beer Adél leírásából lehet tudni, hogy a rögtönzés „értelmi alapja”, azaz a megírt költői képnek a valósággal való közvetlen kapcsolata az volt, „hogy az Ibi nevű vendég az ajkát szokta nyalni, amit mi értelmetlen, rossz szokásnak tartottunk és bosszantottuk vele, ő pedig ugratásunk alatt hevesen magyarázta, hogy az ajkán száraz a bőr”. Sőt, ugyanehhez kapcsolódik Tóth Árpádnak az ekkor Beer Adélnak adott dedikációja: „Adélnak, úgyis, mint dr. Czilka Balázsnénak tisztelettel. Tóth Árpád”, és annak felfejtése: „A dolognak az a magyarázata, hogy az Új Időkben akkoriban jött folytatásokban Gábor Andornak Doktor Senki című regénye. Ennek egyik alakját Adélnak hívták, férje után pedig dr. Czilka Balázsnénak” (Beer). Merthogy Beer Adél természetesen sohasem volt dr. Czilka Balázsné.
Szinte egészen bizonyos, hogy ezen kulcsinformációk nélkül a dedikáció egy külső szemlélő számára nem lenne teljesen érthető, mint ahogy magyarázatra szorulna az Ida száraz száját emlegető bökvers utalása sem. Olyan belső utalások ezek ugyanis, és részben ilyen a most felbukkant dedikáció is, hogy a vicc poénját csak ők ketten értik, a szerző és a címzett, külső személy csak magyarázattal. A dedikációban a „vér-lórum” hasonló belső utalás: ezt a kártyajátékot meglehet, hogy csak ők ketten ismerték, mert Svedléren találták ki 1917 őszén.
A könyv szerepelt az ÁKV 77. évi XI. aukciójának 639. tételeként.
Könyvkötői varrot keménykötésben lévő példány feliratozatlan címfedéllel és hátlappal, aranyozott feliratozású cimkével ellátott könyvgerinccel, tiszta belívekkel, hiánytalan állapotban.
A tanulmány Bíró-Balogh Tamás - szegedi irodalomtörténész - munkája.
VÉTELI MEGBÍZÁST ADOK
